Zöldfülű voltam még a magashegyi túrázás terén. Talán 25 évvel ezelőtt történt, hogy családommal téli autóbuszos túrán vettünk részt. A csoport síelni indult. Mi ekkor még nem rendelkeztünk sífelszereléssel, így csak ismerkedtünk a téli tájjal, csodáltuk a két méter vastag hótakaróval borított fenyőerdőt és a hófehér hegycsúcsokat.
Kissé irigyeltem a síelőket, akik a hegytetőről szemlélhették a lenyűgöző hegyvidéki panorámát, majd száguldva siklottak a mély völgyek felé.
Minden alkalommal cipeltem magammal a fotófelszerelésemet. Egyrészt dokumentáljam utazásaimat, másrészt élményeimet otthon megosszam másokkal is.
Erőtől duzzadva - mely állapot még ma is jellemző rám - igen nagy kísértést éreztem, hogy panorámaképek készítése közben, én is magasabbról szemléljem a tájat.
Családommal megbeszéltem, hogy szétnézek kicsit a környéken, mindjárt jövök. Igazi célomat aggódó szeretteimtől elhallgatva, toronyiránt nekiindultam a hegynek.
500 méteres szintkülönbség állt előttem. Az útvonalam a sípályáktól kissé távolabb, látótávolságon kívül esett. Magányosan haladtam felfelé. A hómező megfagyott teteje egy ideig még elbírta testsúlyomat. A törpefenyő övezetet elérve, csak a fenyők csúcsa kandikált ki a kétméteres hótakaró alól néhány helyen.
Lábbelim pihekönnyű, szivacsos hócsizma volt. Hágóvas, recéstalpú bakancs ekkor még ismeretlen volt számomra. A Hideg ellen ugyan védett a csizmám, de egyáltalán nem tartotta a bokámat.
Magasabbra érve, a kitárult panoráma és meredek lejtő egyre félelmetesebbé vált. Gyakran hátratekintve, rettegtem a lecsúszástól, de csak mentem tovább célom felé. Most kezdődött mégcsak az igazi küzdelem. Előregörnyedve, szinte lábujjhegyen haladva, a hókéreg nem bírta súlyomat. Számtalanszor betört alattam. Néhol térdig, vagy derékig süppedtem a hópaplanba. A kusza fenyőágak állandóan lerántották a csizmámat. A hó alá bújva rángattam ki és húztam a lábamra.
Menetközben szuggeráltam magamat. Még csak addig a kis kiálló ágig, még csak addig a kis kőig jussak. Hosszan kínlódva, félelmemet legyűrve haladtam.
Megpihenve, kesztyűmet a földre tettem, hogy kényelmesen fényképezzek. Volt nincs, a szél elfújta! Már nem sok van hátra, gyerünk! - mondtam magamnak. Találtam egy karót leszúrva, kettétörtem. Így segítettem magamnak a kapaszkodásban, bár a kesztyűt nem helyettesítette. Az idő, kedvező volt. Sziporkázott a napfény, nem volt hideg.
Magasabb részeken a hó keményebben tartott. A szél és napfény formázta, sziklákra fagyott hó fantasztikus formákat alakított. Már csak a képzelet kellett a szobrok felismeréséhez.
A hegy tetejéről észak felé tekintve, szívdobogással pillantottam meg a „porcukorral” meghintett Liptói Havasok tündöklő hegyláncát. Praktica gépem szorgalmasan megtöltötte a diafilm tekercset, majd elindultam lefelé aggódó családomhoz.
Gyorsan haladtam. Érdekes módon a hófehér meredek hómezőn lefelé menet nem szakadtam be.
Tapasztalatot most szereztem igazán, mennyire hiányos a felszerelésem és jártasságom. Csak az akaraterő hajtott tovább.
3 óra múlva szerencsésen visszaérkeztem
Ezen a napon tanultam meg, hogy a hegyek főleg télen, veszélyeket is rejtenek és nem ajánlatos egyedül itt mászkálni.
Már kristálytisztán emlékszem, ez a kaland nem a Retyezátban, hanem az Alacsony-Tátrában a Chopok környékén történt, de történhetett volna bármelyik magashegységben.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
ÉLJ AZ ÁTLAG FELETT
